2013/02/20

Matchbox MB-14 és MB-33 Lamborghini Miura

Régi kedvencem a Lamborghini Miura. Első fogalmam a kocsiról éppen az aranyszínű Matchboxom alapján alakult ki. Ilyennek hittem sokáig, mígnem – már az internetkor hajnalán – láttam egy képet az eredetiről. És megdöbbentem. Mennyire más is a valóságban ez a kocsi. Laposabb, izmosabb. Talán a vékony kerekek miatt? Ki tudja? És akkor kicsit utánanéztem a Miura történetnek, ahogy most is tettem, annak apropóján, hogy egymás mellé gurult a tesztasztalomon egy ősi és egy frissnek mondható kiadás.

Lamborghini: Narancs és fekete

A Lamborghini a Miurát 1966 és 1972 között gyártotta. A kocsi terveit Marcello Gandini készítette akinek már történt említése ezen blogon is. Maga a kocsi az európai kétüléses, csúcsminőségű középmotoros sportkocsi kategória vezető darabja hivatott lenni a gyáriak elgondolása szerint. Megjelenésekor a leggyorsabb kapható közúti autó volt, a V12-es négyliteres, középen keresztben elhelyezett motorjával. Érdekesség, hogy a gyár mérnökei szinte stikában, a szabadidejükben csiszolgatták a terveket, mert a cégtulajdonos Ferruccio Lamborghini egy nagykategóriás luxusautót kívánt gyártani inkább. A sportkocsikat a szomszédban már gyártották őszerinte, és itt a nagy konkurensére a Ferrarira gondolt. De mint az már történelemként ismert, valahogy mégis csak sikerült megnyerni a főnököt az ügynek, hogy bízzon a három mérnöke tudásában, és így elkészült a bemutató darab P400 néven. Sok vesztenivalója végül is nem volt, mert a motor a korábbi modellekből jött, így „csak” a többi alkatrészt kellett kitalálni és összeilleszteni.

A kocsinak előző évben csak az önhordó alvázát a beépített impozáns látványú motorral együtt villantották meg. Apránként méricskélték tehát a fogadtatást. Az 1966-os Genfi Autoshow szakmai közönsége elismerően nyilatkozott immár a Bertone iroda által tervezett alumínium és acél kombinációjából készült karosszériával kompletten megjelenő kocsiról. A kecses megjelenésről, a pillekönnyű karosszériáról és az ígért hatalmas teljesítményről beszéltek leginkább. Tulajdonképpen ez alkotja a sportkocsit magát - ha szűken vesszük. Meg a jóvágású belső tér. Tehát – a következő évtől - elkezdték gyártani Miura néven és a Countach megjelenéséig a legsikeresebb Lamborghini volt. Ekkor újult meg a Lamborghinik jelvénye is. A Miura szó egyébként bikát jelent. Filmes karrierje többek között az Olasz meló című filmben tárgyiasult. 

Érdekesség, hogy készült gyárilag egy targatetős változat is ami egy alumínium cég bemutató autója ZN75 néven. A többi tető nélküli modell csak egyedi átalakítás. Az autó egyébként biztosan nagyon vonzó még mindig gazdagabb körökben, hiszen az egykori sah féltve őrzött példányát Nicolas Cage vette meg nemrég 490.000 dollárért. A modell története során több fejlesztés is történt, motorikusan, technikailag és külsőleg is egyaránt -ahogy ez lenni szokott – így különböző kódú modellekkel találkozhatunk. Érdekes megemlíteni a kocsi első és hátsó nyíló elemeit, nagyon tetszetős megjelenésűek.

A formája teljesen keresztülhatol a történelmen, mert néhány éve egy retrováltozat is megjelent belőle. És láss csodát: addig reszelték a mai modern formákat és szélcsatornás szappanalakú cad-es dizájnokat, míg a végén kijött ugyanaz a kocsi. Biztos, hogy már modern technika van a még modernebb anyagú karosszéria alatt, de a forma időtállónak bizonyult. Ha egy Miurát elkezdenek megváltoztatni, az már nem Miura lesz. És ezt így tartom helyesnek, őrizz(ü/é)k meg ami szép és jó volt régen és ne akarjunk mai stílusokat sablonosan ráerőltetni.

Dualteszt
Még az is lehet, hogy talán ez az aranyszínű kisautó volt az első Matchboxom annak idején, vagy a második a kis kék Land Roverem után. Mindegy is, a lényeg, hogy elsőtulajos a kocsi, bár több, mint két évtizeddel ezelőtt már átesett egy kezdő restaurátor (én) által történt megújításon. Bér a hibák szembetűnőek, a kocsi mit sem vesztett számomra értékéből. Érik a helyzet egy második megújulásra is, addig azonban nézzük meg, mit mutat az új verziójához képest. Talán már nem szokatlan, hogy időnként összehasonlítok régi és új verziókat, valamint az eredeti mellé is odateszem őket. Úgy gondolom, ez a blog némileg technikainak is nevezhető, így ez a látásmód nem esik messze az olvasóktól sem. Amúgy meg egy autómodellnek el kell viselnie az eredetivel való összehasonlítás során felszínre törő kritikákat is.

Nos, nézzük a formát és az arányokat. A rajzhoz hasonlítottam az eredetit, a negyvennégy éveset és a mostanit. A rajz az eredetihez képest kicsit csúcsosabbnak mutatja az elejét, így ha az új kiadáshoz mérjük akkor az teljesen rendben van. Érdekes, hogy a régi kiadás is szinte teljesen a helyén van ebből a szempontból. Ez alól talán csak az alul kiszögletesített hátulja a kivétel. Valószínűleg a keskeny kerekek bontják meg a kocsiról kialakult „aránytalanságot” sugalmazó korábbi véleményemet.

A rajz és az eredeti: teljesen jó
A rajz és az új kiadás: elöl mintha rövidebb lenne a kisautó
A rajz és a régi: elöl jó, hátul viszont erősen lekerekítették az anyagot

Tartom ugyanis, hogy egy autón levő kerék döntően befolyásolja az egész kocsi megjelenését. Leronthatja de fel is emelheti magasságokba is a látványt. A blog elején előadott reakcióm tehát ennek köszönhető, mivel az ősi kiskocsi így elnézve mai szemmel is rendben van.
A hátsó lámpák viszont kihívást jelentettek a Matchbox embereinek, az kifogott rajtuk. Akkor is és most is. Ezért is csodálkozom, hogy az újabb kiadás hátsó lámpáit sem reszelték addig, amíg az eredetihez nem kezdett hasonlítani. A réginél sem sikerült, de legalább ez motiválhatta volna őket a helyes irányba. A rendszámok helye is valahol a hasra ütés és a „csukott szemmel rábökök a helyére” típusú helymeghatározás következményeként lett ott ahol lettek végül is. A réginél a kipufogókra is rádobtak még egy adaggal, de ez még elmegy a vonzóvá tétel miatt. Az oldalsó légbeömlőt csak az újabbikon alakították ki. 

Biztosan már péntek késő délután volt amikor a hátsó homlokfalat mintázták meg. Mindkét esetben

Elölről nézve viszont van különbség az új javára. Az optikai szélesítő hatást is szolgáló hűtőrács az újabbikon hozza a valós arányt, a réginél erősen lecsökkentették. Talán ezzel csaptak be engem is optikailag? A jól beazonosítható első lámpáit szépen kialakították mindkét modellnél, a narancs színű példánynál gyári festést is kapott, ami nagyban dob az összképen. 

A kerék nagyon meg tudja változtatni egy autó megjelenését: a bénától a dögösig képes átalakítani egy közel azonos kasznit is

A régi kerekekről most nem szólok, mert önmagukban mutatják a kort melyben hozzácsatolták a kocsihoz őket. Az újnál meg ott vannak a részletek, az osztások a helyükön, csak nem látszanak a kifestés nélkül. Megérte volna, mert szépen adja az ötös/hármas osztás az összhatást.
Az ajtók - a régivel szemben - az újnál nem nyílnak. Nem is bánom, nem tartom jónak a mozgó részeket ilyen léptékben. A beltér mindkettőnél kiváló, ami még jobban feltűnik a kidolgozottságában mindkét esetben, az a műszerek kettős fekvőhenger árnyékolója. A lapos szélvédőn jól látszanak is.

Jobban megfigyelve látszik a korrekt műszeregység árnyékolás
Itt még nyílt, de minek

Végezetül jó érzés, hogy mindkettő verzió itt lapul a polcon, mert egy ilyen szép formatervű autóra öröm rápillantani bármikor. A kisebb hibák nem rontanak az összképen, és jogosan lehet némi nosztalgikus érzésem is rájuk pillantva. Végül is a hobbim ettől az autótól indult el...

Mintha más lenne a "motorablak" dőlésszöge, de nem!
Szép, időtálló formák
Még szerencs, hogy oldalról nem látszik, hogy melyiken van a virslikerék
Kár, hogy a felni nincs kifestve, mert amúgy korrekt kialakítású
Talán azért narancsban szebb
Érdemes volt újra megmintázni az időtálló formát
Ez ám a cápaorr, nem a bajor márkáé

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Nekem személy szerint tetszik a retrováltozat is, azzal a Lamborghini nagyot szakíthatott volna, de ők inkább az Estoque nevű randasággal kacsintgattak a szerelőszalagok felé, végül aztán abból sem lett semmi (hál istennek teszem hozzá). Én híve vagyok a modern technika régi köntösbe bujtatásának, hisz már volt róla szó, hogy milyen gazdaságtalanok is a régi, akár klasszikus autók régi műszaki megoldásai, s pusztán a külső kevés ezt feledtetni. Viszont a modern megjelenés is taszító viszonylag rövid idő után, mivel semmi egyediséget, r-go életérzést nem ad egy kocsinak, következésképp így egy járható kompromisszum a retrojárgányok léte, lásd pl. Dodge Challenger, Fiat 500. Ebbe az új Miura is tökéletesen illeszkedhetett volna.

Farkas Sándor írta...

Nagyon jó ez a multilayer / sablon összehasonlítás!
A Miura örök kedvenc, mind a régi, mind az új MB-k közt.
Egy Tomicát is érdemes lenne még melléjük rakni.